A magyar vlogger „különös állatfaj”, mert hazai viszonylatban még nem mindenki tudja elfogadni azt, amit nyugaton már igen: a videózás komoly feladat és kegyetlen sok munkával jár, de tessék ezt elmagyarázni Mariska néninek egy borsodi kisfaluban, aki szerint a munka a vasgyárban kezdődik, napi 12 órában izzadva. Magyarósi Csaba ebből a szempontból a tökéletes alany: blogokat ír, kütyüket tesztel, impozáns módon jótékonykodik, van utazós YouTube-csatornája - ja, és most már naponta vlogol is. Ha pedig nincs meg a Discovery Xtractorja, arra is tessék ráguglizni! Csaba igazi mindenes, aki napi 24 órában pörög, őrülten kreatív, emellett férj és apa szerepben is meg kell állja a helyét. Lentebb igyekszünk bepillantást adni egy dolgos napba, mialatt vloggerünk válaszol a kérdésekre.

Rutinos rókaként januárban útjára engedted YouTube-csatornádon a mindennapi vlogolást, ami akárhogy is nézzük, legalább 25 ezer új feliratkozást jelentett alig három hónap alatt. Pedig igazából annyi történt, hogy kibővítetted a videóidat tematikailag, tartalmilag, s kaptak egy ’Season 01’ jelzést, utalva ezzel az évadformátumra. Úgy érezted, hogy szükséged volt még egy kis munkával egybekötött pörgésre?

Valójában ez egy elég komoly változás a csatorna életében, még ha kívülről csak annyi látszik is, hogy tematikailag kibővültek a videók, meg a címek. Az igazság az, hogy január előtt egy tartalommal véletlenszerűen, heti 1-2 alkalommal jelentkező csatorna volt itt, ahol nagyrészt mindenféle tech-cuccokról szóltak a videók. Semmi másról. Elkezdődött az adás, jött a cucc, bemutattam, amit be kellett, aztán vége volt az adásnak. Ehhez képest most heti öt epizód van, amelyekbe tematikailag bármi belefér a laptopoktól a láblógatáson át a moralizálásig, de a részek mindig bonyolultabbak annál, mint hogy egyetlen témamegjelöléssel le lehetne írni őket: mindegyik epizód egy külön sztori, aminek van eleje, csúcspontja, lecsengése, egy egész napon át épített íve. Ha kívülről nézve úgy látszik, hogy ehhez az új képlethez csak néhány apróságot kellett megváltoztatni, az jó hír, mert nem látszik a mögötte húzódó munka és eszembe se jutna a nézőimet ilyesmivel terhelni. A tartalom a lényeg, nem a tartalom előállításával járó kihívások leküzdése. Amúgy nem is a pörgés hiányzott, egyszerűen csak érdekelt, hogy meg tudom-e oldani a feladatot, hogy lehet-e hazai viszonyok közt egy tartalmilag és vizuálisan is érdekes vlogot készíteni.

Ügyvéd akartál lenni, újságíró lettél, videós tartalmakat gyártasz napról napra, immáron sok éve. Egyértelműen mégsem lehet azt mondani, hogy az írás háttérbe szorult az esetedben. Imádsz sok helyen „jelen lenni”?

Inkább így alakult. Nagyon szeretnék egy helyen jelen lenni, de nem megy: rengeteg év és munka van a blogjaimban, nem tudom elengedi őket, csak mert most a videós tartalom lett ilyen fontos az életemben. 

Emlékszel még, hogy milyen volt leülni először a kamera elé? Adaptálódtál a helyzethez, hogy egy országnak videózol – volt egyáltalán lámpalázad valaha is?

Eleinte nem kellett azzal szembesülnöm, hogy egy országnak videózok: csak egy kamerának beszéltem, ami mögött nem állt senki. Ez egyébként remek lehetőség a gyakorlásra és arra, hogy megszabadulj a félelmedtől: igazából fel sem merül, hogy bármitől félned kéne, hiszen csak egy objektív van előtted, ha hülyeséget mondasz, majd otthon kivágod. Amikor viszont az első tévés produkciómban dolgoztam, halálosan be voltam szarva: százfős közönség, nyolc kamera, adásrendezők, szerkesztők, hangtechnikusok, szóval egy teljes élő show, aminek a végén egy olyan műsor pottyan ki a gépből, amit majd százezrek, milliók néznek: és ez a tömeg egészen megfoghatónak tűnt attól a kétszáz főtől, akik nézőként vagy kollégaként ott voltak körülöttem. Jó 5-6 adás volt, mire képes voltam 200 alá nyomni a szívverésem. De a mai felvételek közben már egyáltalán nem izgulok: imádom ezt csinálni és nekem vannak a legjobb fej nézőim az országban, szóval, ha el is képzelek százezer embert a túloldalon, akkor az kábé olyan, mintha százezer barátommal beszélgetnék.

30 epizódon túl sikerült – ahogyan fogalmaztál - „globálisabb képet” adnod a világról a vlogokon keresztül?

Persze. Össze sem hasonlítható az a kép, amit a vlog által be tudok mutatni a korábbihoz képest. Akár magamról van szó, akár arról, hogy hogyan látom a világot: régebben szinte csak az órajelek fértek bele a tematikába, most minden. Megkötés nélkül.

A televíziózás vagy rádiózás nem vonzott soha? Talán költői a kérdés, de elcserélnéd valamire a jelenlegi, szabad kezet adó videózást?

Dehogy cserélném, rendszeresen hívnak tévébe, de mindig visszautasítom. Nem mondom, hogy nincs olyan ajánlat, amivel el lehetne csábítani, de ilyennel sosem fognak megkeresni. A lényeg ugyanis a YouTube-on elérhető teljes alkotói szabadság, ami nem fér be a tévés keretek közé, ezért soha, senki sem mondja majd azt, hogy tessék, itt egy szerződés, forgass, amit akarsz, mi meg majd leadjuk változtatás nélkül. Ilyen a tévében nincs, éppen ezért nem is lesz olyan ajánlat, amit el tudnék fogadni.

Paolo Sorrentino olasz filmrendezőt jelölted meg, mint valakit, aki nagy hatással volt rád filmjeivel, s ezek néha a vágóképeidben is visszaköszönnek. Ezektől felismerhető a te stílusod is? A szinte „filmszerű” képekből álló vlogolástól?

Ha ebben a kérdésben egy állítás van, hogy filmszerű képekből áll össze a vlog, akkor annak nagyon örülök, mert igen, ez cél. Azt gondolom, hogy a YouTube keresetlensége, őszintesége megfér a minőséggel: attól, hogy az egész műfaj nagyon spontán, hogy a kommunikáció jó értelemben gátlástalan, felszabadult, még oda kell figyelni a tartalomra, a zenére és a képi világra is: akkor lesz igazán jó a végeredmény, ha a látszólagos esetlenséget nagyon precízen megtervezett, sok munkával és tanulással összerakott környezetben helyezzük el, különben a végeredmény szimplán csak hitvány lesz. Fontosak a szép képek, a hatásos, időnként drámai zenék, mert ezek tartást adnak a mondanivalónak. Ha ebből kikerekedik valami egyéni stílus, annak én örülök, de ez már a brandépítésnek az a szintje, amihez sosem értettem, meg nem is nagyon akartam érteni.

Operatőr-képzésben részesültél egyébként valaha? Vagy teljesen autodidakta-módon tanultál bele a kamerázásba?

Nem nagyon emlékszem. Egyetemen biztos volt valami ilyesmi, de aztán évekig szünet. Inkább munka közben tanultam ki, amit eddig sikerült: tök jó operatőrökkel dolgoztam az Indexnél, a Discovery-nél, aztán később a nagyobb YouTube-os projektekben is, amiket továbbra is Kovács Robival közösen készítek: vele sokszor elemeztünk jó képi világú filmeket, videókat és sokat tanultam az ő észrevételeiből.

Kommunikáció-magyar szakos egykori hallgatóként, későbbi újságíróként, hogyan vélekedsz a hazai média-képzésekről, amelyek főiskolákon, egyetemeken zajlanak? Ma már nem tűnik úgy, hogy szükség van minderre ahhoz, hogy valaki újságíró, netán televízióban dolgozó ember lehessen.

Tanulni sosem árt. Én máig bánom, hogy nem figyeltem oda jobban az egyetemen. Nem azt mondom, hogy ott leszel jó vlogger vagy videós, hanem hogy az egyetemen kapsz olyan hátteret, ott állnak össze úgy a fejedben a dolgok, hogy később kellő önbizalommal vágj bele a munkába, ami ebben a szakmában azért nem árt. Persze nem feltétlenül kell kommunikáció szakra járni, ha valaki videózni akar, de valamit tanulni kell, vagy legalábbis érdemes.

Az Egy nap a városban bloggal Budapest szerethető arcát igyekeztek bemutatni a gasztronómia, kultúra és szórakozás körforgásában. Le lehet szűkíteni a főváros szerethetőségét erre a három aspektusra?

Nem, de nem is kell. Ezek csak a vezényszavak, de útfelújítástól elveszett kesztyűkig mindenről van szó.

Véleményed szerint mitől lehet az, hogy míg más youtubereket bekategorizálnak például közönsége életkora alapján, addig viszont nálad ez nincs jelen? Szinte minden videód alatt megjelenik egy olyan komment, melynek írója ugyan nem néz videókat, de a személyed miatt kivételt tesz.

Talán azért, mert már nem 18 éves vagyok, viszont pontosan emlékszem arra, hogy milyen volt 18 évesnek lenni. 35 évesen valamivel könnyebb olyan állításokat megfogalmazni, ami a felnőttkor kezdetétől az aktív évek végéig érdekes lehetnek. És a tematika sem köt, bármiről lehet szó. De csak találgatok, ha van valakinek megfejtése, írja le kommentben!

A Város Hőse kezdeményezésetekkel – szintén az Egy nap a városban blogtól – éhező gyerekeken próbáltok segíteni a magatok kreatív módján. Amíg más videósok saját termékeket próbálnak eladni, saját névvel, márkával – addig te jótékonykodni próbálsz, hiszen a vlogokban mindig említést teszel a kezdeményezésről. Miért tűnik úgy, hogy az itthoni vloggerek nem próbálnak ilyeneket kitalálni/beállni hasonló kezdeményezések mögé?

Talán ez is korfüggő. Fiatalon az embernek önzőnek kell lennie, el kell indulnia az életben. Húszévesen nekem sem a jótékonysági szervezetek létrehozása volt a hobbim. Aztán amikor érzed, hogy a dolgaid sínen vannak, jó esetben eszedbe jut, hogy tartozol valamivel azoknak, akiknek rosszabb lapokat osztottak. Nálam ez 3-4 éve kezdődött, akkor találtam ki a Város Hősét, és azóta is dolgozunk azon, hogy minél kevesebb éhező gyerek legyen az országban.

Szűcs Ádám barátoddal, kollégáddal könyvet is kiadtatok Egy hét a városban címmel, ami a blogotok 176 oldalas leképezése. Van benned esetleg olyan affinitás, hogy saját magad is tollat ragadj, s kiírd magadból az elmúlt közel 10 évet vagy még többet?

Van, de egyrészt lehet, hogy pocsék lenne a végeredmény, másrészt meg a könyvírás olyan luxus, amit a mostani életmódom mellett nem engedhetek meg magamnak. Ahhoz idő kell és nyugalom, legalábbis nekem. Szóval ha már mindenki rám unt a képernyőn és a gyerekek sem ugrálnak a fejemen, lehet, hogy megpróbálkozom vele, csak a magam kedvéért, de a következő 15 évben nem fenyeget ez a veszély. Legalábbis a kisfiamat, Marcit elnézve, aki most másfél éves.

Az Attraktor és Xtractor műsorokat Mesterházi Dáviddal együtt készítettétek, s lényegében lefedtetek piaci réseket is a hazai televíziózást tekintve. Lesz-e folytatás, illetőleg látsz-e még az itthoni tartalomgyártásban valami olyat, amivel le lehetne ültetni sokakat a képernyők elé – s ami persze még valamiféle értéket is hordoz magában?

Az Xtractor szerelemprojekt, de tévébe már nem akarom gyártani többet: túl sok, innen nézve felesleges elvárásnak kell megfelelni, tízszer nagyobb meló ugyanazt a tartalmat, ugyanabban a formában, megjelenésben tévére, mint netre gyártani, miközben sokkal kevesebb a néző. Nem éri meg a befektetett melót. De vannak tervek a folytatásra, ha nem is a jövő héten, de idővel. A hazai tartalomgyártásba pedig nagyon beleférne egy független, összeszedett, erős véleményt megfogalmazó late night talk show egy karakteres műsorvezetővel, de sok esélyt nem látok arra, hogy a következő években ilyesmi megszülessen. Pedig igény volna rá. Vagyis remélem, hogy nemcsak nekem van rá igényem.